Gyere,mondok egy mesét!(Korhatár nélkül!)

Van,egy fura kívánságom,
télen, nyáron arra vágyom,
elmondani alig merem,
legyen piros cilinderem!
piros lenne, s zöld csíkos
abban lennék oly csinos!
ha fejemre feltenném, !
le én soha nem venném!
Én lennék a télen nyáron, cilinderes leányálom!
  XXooooooooooooooXX
  ooooooooooooooooooo
  ooooooooooooooo
  oooooo
  oooo
                                                                                 
 Van,egy fura kívánságom,
télen, nyáron arra vágyom,
elmondani alig merem,
legyen piros cilinderem!
piros lenne, s zöld csíkos
abban lennék oly csinos!
ha fejemre feltenném, !
le én soha nem venném!
Én lennék a télen nyáron, cilinderes leányálom!

Lusta Mackó Barnabás becenevén Barna

Egész nap csak mézet, málnát, vackort, gombát falna.

A helyett, hogy a pocakját teletömné szépen,

Felhőt bámul hanyatt fekve odakünn a réten.

Mackó Barna lomhán, lustán nagy száját kitátja

Arra vár, hogy bár ki látja, biztosan megszánja

Belerak majd mézet, málnát, vackort és sok gombát,

Megtölti majd minden jóval, éhes macigyomrát.

Órák óta álmodozik ez a lusta Mackó,

De hiába várakozik, csak nem jön a sok jó!

Katatásra, matatásra eszmél Mackó Barnabás,

A szájába szarvasbogár mászott bele semmi más.

Rövidlátó szarvasbogár, fa odvának gondolta,

Mackó Barni tátott száját, azért mászott be oda.

Jó meleg van idehaza, tálalva a vacsora,

Mackónyelvbe belecsippent szarvasbogár cimbora.

Nagyot ordít Barna Mackó

S a szájába beletúr,

A megszeppent szarvas komát

Jól lekapja magyarul

Húzza, vonja szegény szarvast,

Az meg nézi, mi a baj?

Mackó nyelvet, „vacsoráját”

Nem engedi, ajaj-jaj!

Barna látja, nem szabadul

Könyörgőre fogja hát,

– Engedd nyelvem, adok inkább

Néked, ingyen vacsorát!

Szegény szarvas észbe kap és

Azt mondja, hogy – OPPARDON!

Mackó uram azt hittem, hogy

Ez itten az otthonom!

E fatális tévedésért

Elnézését kérem Én,

Kárpótlásul, szárnyam alatt

Akad egy kis sütemény!

Fogadja el, kérem szépen,

S legyen Ön a barátom,

Felel Barna, – akadályát

Ennek kérlek, nem látom!

Úgy hallottam, erdő szerte,

Ők a legjobb barátok,

Nem hiszitek? Akkor jobb,

Ha rögtön utána jártok!

/rajz:Zsoldos Zsóka/

Egyszer volt, hol nem volt.

Paff a bűvös sárkány

   Bort vedelt az elefánt

   A WC-be belehányt

   Répát, almát, sütőtököt

    Mindenkibe belékötött

Észrevette a papája csomót

       Kreált ormányára    

Juj de sovány ez a zerge

Minden csontja szinte zörge

Meginté egy csendőr

Ki felel a csendér ’

Szegény zerge mit tegyen

Hogy ily sovány ne legyen?

…

Zöldség helyett tigrist egyen

Hogy a csontja csendben legyen!

A zerge pillanatnyilag nem látható a képen, mert olvasván a verset, itt hagyta ezt a gombát, és elment a húsboltba tigrishúst vásárolni!

            llusztráció:ZsoldosZsóka

Vendettáért bőg a tehén

tegnap óta özvegy szegény

Viadalban elvesztette bikáját

Matadornak segge bánja

Mert az özvegy alig várja,

hogy

Zokszó nélkül beledöfje

Saját gyilkos pikáját

(A Manógyár című kötetből)

Kriszti királykisasszony nem sajnálta volna érte a fele országát. Kincstárából a legszebb smaragdot. Karkötőt, gyűrűt, feliratos trikót, akármit! Meg is hirdette a Királyok Lapjában: "Fele országom, kincstáram legszebb smaragdja, karkötő, gyűrű, feliratos trikó, akármi annak az embernek, aki megutáltatja velem a palacsintát."
Kriszti királykisasszonynak nyomós oka volt rá, hogy megutálja a palacsintát. Ő maga volt a nyomós ok. Mert gömbölyű volt, mint egy búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
S mindez miért?
Bizony azért, mert módfölött szerette a palacsintát. Palacsintával kelt, palacsintával feküdt, a palacsinta volt a mindene.
Na, özönlöttek a hirdetésre a különböző doktorok, kuruzslók, kutyapecérek. Egyik injekcióval próbálkozott, a másik ráolvasással, a harmadik kocsikenőcsös palacsintával; majd ettől megundorodik, jajdefinom, mondta Kriszti királykisasszony, és befalt a kocsikenőcsös palacsintából háromszázat, az injekcióra rá se hederített, a ráolvasás szertefoszlott, mint egy nyár végi bárányfelhő - csak a palacsinta, a sok palacsinta, meg a palacsinta. - Tessék velem megutáltatni a palacsintát - toporzékolt Kriszti királykisasszony egy ízes meg egy mézes palacsinta között. - Karcsú akarok lenni, mint a nádszál, hamm, egy túrós, lenge, mint a tavaszi szellő, hamm, egy kakaós, hamm-hamm-hamm.
Már-már úgy látszott, hogy senki sem tud kifogni Kriszti királykisasszony ádáz szenvedélyén, amikor az erdő felől megérkezett a legeslegutolsó pályázó is, egy nagydarab, kövér, sántikáló ember (gondolom, azért sántikált, mert fájt az Achilles-ina), és azt mondta:
- Kedves Kriszti királykisasszony, dehogyis kell neked megutálnod a palacsintát, éppen ellenkezőleg, annyit ehetsz belőle, amennyit akarsz, csak az a fontos, hogy az én találmányomból egyél, mert tudja meg mindenki, én, a lángelméjű föl- és kitalálnok, föltaláltam a soványító palacsintát.
Így szavalt a nagydarab, kövér, fájós lábú - s amint tőle hallottuk: lángelméjű - föl- és kitalálnok. Kriszti királykisasszony lelkesült arccal a nyakába borult:
- Óh, megmentőm - sóhajtotta -, ide azt a soványító palacsintát!
- Egy pillanat - mondta a nagydarab ember, kibontakozott Kriszti királykisasszony karjai közül, és a zsebéből valami csigaszerkezet-félét, meg egy jó hosszú zsineget kotort elő. Az egészet fölhajította egy jó magas fa legfelső ágára, s egy kicsit huzigálta a madzagot.
- Na, most jó - mondta. - Ide egy palacsintát!
A palacsintát fölerősítette a csiga zsinórjára, és fölhúzta a fa legtetejére.
- Tessék, Kriszti királykisasszony, edd meg!
- De hogyan? - rémüldözött Kriszti királykisasszony.
- Mássz föl érte! Esküszöm, mire az ezredik soványító palacsintát megeszed, karcsú leszel, mint a nádszál, és lenge, mint a tavaszi szellő.
- Brr-krccs-riccs-reccs-zrr - így szóltak az ágak, amint Kriszti királykisasszony szuszogva, fújtatva, lihegve szuszogott, fújtatott, lihegett fölfelé a fán. Ez volt ám a mászás! Mint a záporeső, szakadt Kriszti királykisasszony verítéke. Fogadjunk, fogyott vagy tíz dekát, mire a fa tetejére ért. Szusszant egyet, és hamm, befalta a palacsintát.
- Én innen többé le nem megyek - mondta nekikeseredetten. - Húzzatok föl még egy palacsintát!
- Azt már nem - mondta odalent magabiztosan a kitalálnok. - De ha lejössz, idenézz, mit kapsz! - Mutatta, hogy mit. - Lekváros!
- Húúú - mondta Kriszti királykisasszony, és recsegve, ropogva, szuszogva, fújtatva megindult lefelé. Zirr-zörr, az ágak, sitty-sutty, a levelek. És lent, hamm, a lekváros!
- Megy ez, kérem - vigyorgott a kitalálnok, és ügyes szerkezetével máris húzta a fa tetejére a következő palacsintát. - Rajta, Kriszti királykisasszony!
De Kriszti királykisasszony, ahelyett hogy mászni kezdett volna, elfeketedett, ellilult, elzöldült, és kitört, mint egy gejzír.
- Te hóhér, te körmönfont csaló - ordította -, még hogy soványító palacsinta! Csak nem képzeled, hogy ágheggyel böködtetem, fakéreggel horzsoltatom, mászással gyötörtetem a drága testem! Poroszlók, elő! Vágjatok huszonötöt a háta végire!
A nagydarab föl- és kitalálnok lángelme nélkül is láthatta, hogy ennek fele sem tréfa, meglendítette hát súlyos testét, és nyilalló Achilles-inakkal rohant arra, amerről jött, az erdő felé. Nyomában a poroszlók suhogtatták a pálcájukat. Futott szegény kitalálnok, ahogy bírt, és közben azt motyogta: - Pedig ágheggyel böködtetés, fakéreggel horzsoltatás, mászással gyötörtetés nélkül nem megy. Esetleg egy kis futás sem árt - tette hozzá, és vágtázott a fák közt, ahogy a lába bírta.
Így történt, hogy Kriszti királykisasszony máig is gömbölyű, mint a búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
Bezzeg szegény nagydarab, kövér, fájós lábú föl- és kitalálnok! Éppen tíz kilót fogyott, mire a poroszlók abbahagyták a kergetését. Lihegve és kedvtelve nézte megkarcsúsodott alakját egy patak tükrében, és azt mondta:
- Mégiscsak nagy találmány a soványító palacsinta!

/Ugyan Kószának írtam komment gyanánt,de ide teszem,mert szerintem megérdemli/

MESE

Egy
H1
megy.

Szembejön a másik N1.

Ordítanak ordasok:
Össze ne morzsoljatok!

Én is H1,
te is N1,
nekem ugyan agyramegy.
 

/És mégegyszer kérem Weöres Sanyibácsit bocsássa meg vétkemet./

Rutoldó fölmászott a Nagyszederfára és átnézett Tupakka kertjébe.
- Nahát, ez vérlázító - morogta. - Még mindig jókedvű.
Valóban, Tupakka, odaát a nagy kontyú fák meg a hetyke vetemények között, eléggé vérlázítóan derűs volt. Vérlázító mosoly virágzott vérlázító bajsza alatt, és kilométeres szakálla is vérlázító-vidáman fodrozódott a szélben. S ha mindez csak ma volna így?! Ki bánná! De hogy háromszázhatvanöt éve egyfolytában?! Kedvtelve tesz-vesz a kertjében, kever-kavar, fütyörészik, brummog, dalokat döngécsel, ás, kapál, veteményez, szüretel, olt, nyes, forgat, tölt, hurul. és derűs, mint egy szeptemberi délután.
- Na, ebből elegem volt! - mondta magának Rutoldó. - Hogy valaki, aki eredendően mirgő-morgó, zsörtölődő, házsártos vénség, háromszázhatvanöt évig derűs legyen, az mégiscsak sok! Majd teszek én a te jókedvedről!
Rutoldó arca villogott, mint egy nyári zivatar, aztán hangosan elnevette magát, macskaügyesen lekúszott a Nagyszederfáról, fölkapott egy icurka-picurka kavicsot, és dolgozni kezdett: az icurka-picurka kavicsot beletekerte egy papírszalvétába, s szalvétástul beletette egy gyufásdobozba, a gyufásdobozt ragasztószalaggal körültekerte, nehogy egykönnyen ki lehessen nyitni, elővett tíz ív hófehér csomagolópapírt, beléjük csomagolta a gyufásdobozt, az egészet jó erősen átkötötte tíz méter cukorspárgával, előkotort egy papírdobozt, belehuppantotta a tíz méter cukorspárgával átkötött csomagot, a papírdobozt leragasztotta, beletekerte húsz lepedő nagyságú, ultramarinkék műanyag fóliába, a műanyag fóliára rátekert vagy ötven méter alumíniumdrótot, s az összedrótozott batyut betette egy jókora vékába, a vékát leborította egy lazsnakkal, a lazsnakot zsákvarró tűvel hozzávarrta a véka szájához, s egyúttal boldogan sóhajtott egyet. Nna! Aztán előkeresett egy tintaceruzát, megnyálazta, és nagy ákombákom betűkkel ráírta a lazsnakra: TUPAKKA. És kisebb ákombákom betűkkel: Tartalma: kincs!
És már vitte is a postára.
Másnap viszi ám a postás a csomagot Tupakkának. Rutoldó, usgyi, föl a Nagyszederfára. Dörzsölgette a kezét, jókat vihorászott. Na, majd mindjárt elpárolog a te nagy, háromszázhatvanöt éves derűd!
Tupakka a csomagot letette a kertje közepébe, megnézte jobbról, megnézte balról, aztán hozzákezdett: fogott egy nagy ollót, levágta a vékáról a lazsnakot, kiemelte az ultramarinkék műanyag batyut, letekerte róla az ötven méter alumíniumdrótot, lehámozta a húsz műanyag lapot. Na, most üti meg a guta - gondolta Rutoldó, amikor Tupakka a leragasztott papírdobozhoz ért, de Tupakka, oda se neki, szép nyugodtan levagdosta a ragasztószalagokat a papírdobozról, kiemelte belőle a cukorspárgával átkötött csomagot, türelmesen kibogozta a csomót, és a tíz méter cukorspárgát takaros gombolyagba tekerte, egyenként leszedegette mind a tíz ív hófehér csomagolópapírt, még arra is vigyázott, nehogy beszakadozzanak - na most, reménykedett újra Rutoldó, csak elfutja a pulykaméreg, amikor megtalálja a ragasztószalagokkal körültekert gyufásdobozt, de ezúttal is tévedett. Tupakka a legnagyobb nyugalommal bajmolódott a skatulya kiszabadításával, kinyitotta, kiteregette a papírszalvétát, és máris ott feküdt a tenyerén az icurka-picurka kavics.
Na, durranj már szét a méregtől! - biztatta Rutoldó, és majd szétdurrant a méregtől odafent a Nagyszederfán, mert Tupakka nemhogy szétdurranni nem akart, hanem éppenséggel fülig ért a szája, olyan boldogan mosolygott, hogy ahhoz képest az elmúlt háromszázhatvanöt év derűje kókadozásnak tűnt.
- Na végre, csakhogy megvagy! - kiáltott Tupakka, és a szívéhez szorította az öklébe zárt kavicsot.
- Mi az ördög van meg? Mit örül ez ennyire egy kavicsnak?! - dühöngött Rutoldó, és majd' leesett mérgében a Nagyszederfáról.
Tupakka fogott egy ásót, gödröt ásott, beleejtette a kavicsot (vagy talán nem is kavics volt?), betemette, a lajt nagyságú öntözőkannájában hozott egykútnyi vizet, rázúdította az elvetett kavicsra, és Rutoldó döbbenten látta, hogy megmozdul a kavics fölött a föld, kidugja a fejét egy zöld hajtás, szemmel láthatóan nő, már Tupakka térdéig ér, már magasabb is, mint Tupakka. Semmi kétség, ez egy fa, odanézz, már magasabb, mint a kert legöregebb fája, már magasabb, mint a Nagyszederfa, odanézz, csak nő szakadatlan, már majdnem az égig ér, karéjos levelein csodák világítanak, mesék szikráznak, nevetés hallik felőle, sírás, folyók csobogása, erdők zúgása, városok villannak fel a leveleken, kastélyok, udvarházak, hegyek, völgyhajlatok. Zúgott a fa diadalmasan.
- A fene egye meg - morgott Rutoldó -, már a kavicsokban sem lehet megbízni.
 

(Lazsnak:két szél vászonból összevarrt lepel, az alváshoz a fej alá tett tollas → párna vagy → szalmapárna betakarására vagy becsavarására, az elpiszkolódás elleni védelmül.

A bolond kútásó csinált már száz kutat is - ezeret is. Az ásója elébb karcos földbe vájt, aztán lágy agyagba, s aztán tocsogott és locsogott. Volt úgy, hogy sziklát is kellett csákányoznia, de csinálta, vágta, repesztette, ameddig nem tocsogott és locsogott. Ilyenkor a kútásó felnézett a sötétből, kicsit elvakította a becsillanó kerek égdarab, de mit sem törődött vele, elkiáltotta magát: víz!
Az emberek meg örültek a víznek, akkor is, amikor szikes réteken pár méter mélyről kiáltott, s akkor is, amikor várudvarok közepén mélységes mélyből bugyborékolt föl a kiáltás: víz!
Becsülték a kútásót, pénzt adtak neki, frissen sült pogácsát, fekhelyet, kalaplengetést. Dehogyis nevezték bolondnak!
Akkor kezdték bolondnak nevezni, amikor se szó, se beszéd, abbahagyta a kútásást, kifeküdt egy kerek rét közepére, karját a tarkója alá illesztette, és naphosszat bámulta az eget.
Sokan keresték, mondták, kút kellene nekik, de a kútásó a fejét rázta fektében.
- Elég kutat ástam már - mondta -, embermagasságút is meg olyant is, amiben elfáradt a hangom, mire fölért. Most már valami mást akarok.
- Mi mást? - kérdezték tőle.
- Mi mást akarhatnék csinálni? Hát kutat!
Az emberek meg összesúgtak, összebúgtak.
- Bolond ez, bolond - mondogatták -, azt mondja, nem akar kutat ásni, meg hogy kutat akar ásni. Bolond ez!
A kútásó meg csak feküdt naphosszat, karja a tarkója alatt. Akkor már úgy hívta az egész világ: a bolond kútásó. Azok is, akik az ő kútjai vizét itták.
De egy szép napon felkerekedett a kútásó, hazament a szerszámaiért. És nekilátott a munkának. Na, de ki hallott már olyat. Futottak is szerteszét a hírvivők.
- Egészen megbolondult! Ássa a levegőt.
Nosza kirontottak a rétre, körülállták, hahotáztak. De lassan-lassan torkukra forrt a nevetés. Mert jól látszott, hogy a kútásó szerszáma nyomán nagy darabok hasadnak ki a levegőből, s lám, egyszerre csak a kútásó elindult fölfelé. Csákányozott és lapátolt, kalapált és vésett, a kör alakú lyuk egyre mélyült, a kútásó egyre magasabban dolgozott. Átvágta magát a sűrű levegőrétegen, felhők szikláit véste önfeledten, s ment, ment csak egyre följebb, fénylő porok, csillagdarabok szitáltak, hullottak az égi kútból a földre. Lassan-lassan már alig látták, kicsi kis pont lett a kútásó, de azért a hang jól lehallatszott, mert biztos tocsogott és locsogott már odafönt, és a kútásó kiáltott, ahogy szokott, örömteli hangját megpengette égi kútjának kürtője. De hogy mit kiáltott, nem értette senki.
- Mit kiáltott, mit kiáltott? - kérdezgették izgatottan, de ekkor a kútásó vésője az utolsó méhszárny-vékony hártyát is átszakította, az égi kút feneke beszakadt, s kútja fenekéről belezuhant az űrbe, száguldott, kisebbedett, aztán fölfénylett, mint egy megszülető csillag. A kúton meg sohasem látott fényesség ereszkedett a földre, a rét füvei ragyogtak, mint a smaragdok.
Az emberek eltakarták szemüket.
- A bolond kútásó, a bolond kútásó! - hajtogatták.
A kútásó meg az óta is fényesen csillogva repül az égen, galaktikákat, tejutakat és naprendszereket hagy el, s tudja, hogy most már van hova gyűlniük az embereknek hosszan tartó sötétségek idején.